eteG-ygaN

Időpont: 2011. március 14.
Útvonal. Dorog - Mogyorósbánya (11. sz. túra vége)
Résztvevők: 3/4 Király család (Zita, Kata, Laci)
Időtartam: 4 óra 45 perc (ebből kb. 30 perc állás ebédelés, pecsételés stb. miatt)
Megtett távolság: 14,6 km (túrafüzet szerint) + kb.1 km (bélyegzőhelyek miatt)

Gondolom, a címben szereplő "rejtvény" megfejtése nem okozott különösebb gondot a Tisztelt Olvasónak, némi magyarázattal azért nyilván szolgálnunk kell. Minden kéktúrázó tudja (ha nem, ideje, hogy megtudja), először is Hörpölin blogját kell elolvasni, ha az ember kirándulást tervez. Innen lehet például megtudni azt is, hogy a 11. túraszakasz vége, a Mogyorósbánya-Dorog útvonal ugyan az egyik legszebb útvonal, de nyugatról kelet felé haladva csak azoknak ajánlható, akik szeretik a komoly fizikai erőkifejtéssel járó kihívásokat. (Mint például a tekergők másik fele, akiknek nem győzünk eléggé hálásak lenni, amiért kínjaikat velünk megosztva szó szerint is helyes irányba terelték a gondolkodásunkat.) Így aztán a túrafüzetben szereplőhöz képest fordított irányban másztuk meg a Nagy-Getét.

Újabb pótvizsgánkat tehát Dorogról szándékoztunk elindítani, mégpedig úgy, hogy az autót Mogyorósbányán hagyjuk, és helyközi busszal utazunk át az útvonal túlsó végére. Minden pontosan ki volt számolva, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy az iPhonon futó navigációs rendszerem annyira optimalizálja az útvonal hosszát, hogy Tátról a Tokodi pincéknél induló földúton igyekszik bennünket eljuttatni Mogyorósbányára. Ismét az ember diadalmaskodott a gép fölött, ugyanis belefojtottam a szót, és hagyományos térképre támaszkodva visszafordultunk. Még épp időben érkeztünk, a busz indulásáig volt idő a túracipők felvételére is.

Közben szerencsére a záporeső is elállt, és mire Dorogon  a vasútállomástól a város szélére értünk, már a kabátok is lekívánkoztak. Kellemes, hol napos, hol felhős időben másztunk fel a Gete-hegyre, ahol találtunk egy keresztet, és abban a hiszemben ebédeltünk meg a tövében, hogy már a Nagy-Getén járunk. Később derül csak ki, hogy ez nem az a kereszt. Így viszont nem kellett élveznünk az út közben többször is felbukkanó hegyi motorosok kissé hangos piknikelő társaságát a csúcson

A hegyről lefelé ereszkedve mindent megértettünk, amit Hörpölin a kihívásról írt, és azt is, amit Kislaci mondott, hogy "soha többé Nagy-Gete". Lefelé sem volt egy leányálom, fölfelé pedig nyilvánvalóan hatalmas szívás a Tokodról induló szakasz. Ráadásul a felfelé mászókat még a kilátás sem kárpótolja, hisz a szemük előtt ugráló karikák mellett legfeljebb a következő lépést stabilizáló kőre vagy gyökérdarabra tudnak koncentrálni.

A tokodi kocsma hűs hosszúlépései után a Hegyes-kőre vezető kapaszkodón a mi lépteink egyre csak rövidültek. A szikla tövéből visszapillantva megállapíthattuzk, hogy a Nagy-Gete ugyan csak 455 méterrel van a tengerszint felett, de azért állati nagynak látszik innen nézve. A másik irányban már látszott a Kőszikla, utunk harmadik magaslata.

Előbb azonban le kellett ereszkedni a Tokodi pincékhez, ahol már a GPS-nek köszönhetően reggel jártunk, úgyhogy kifejezetten ismerős volt a környék. Egy kerekes kút tövében megettük a maradék elemózsiát (hogy nem kelljen cipelni), és nekivágtunk az újabb kapaszkodónak. Bizony ez már eléggé fárasztó volt, többször megálltunk kilihegni magunkat, és csak az vigasztalt, hogy nem a Nagy-Gete maradt a végére ...

A csúcson gyerekes családok piknikeztek, úgyhogy ki is hagytuk a szikla szélén álldogálást, mentünk le az autóhoz, már csak azért is, mert sötét felhők gyülekeztek a Duna fölött. Szerencsére az esőt megúsztuk a túra végén is. (Csak Kecskemét felé közeledve, egészen a város szélén kapott bennünket egy nagy zivatar, de ez az autóban egészen jól viselhető volt.)
Túl vagyunk tehát a Nagy-Getén, és már csak a Szárföld-Tardos szakasszal vagyunk lemaradva.

További képek a túráról a szokott helyen.