2011. április 25., hétfő

Mátyás (helyett Zita, Kata, Laci és Andris) Király Gömörben (és Zsófi is ott volt)

Szakasz:
24. sz. túra közepe (Zádorfalva-Aggtelek-Jósvafő-Derenk)
Időpont: 
2011. április 23.: Jósvafő-Aggtelek-Zádorfalva 17,5 km  (túrafüzet szerint) + 1 km (buszmegállóig ill. buszmegállótól a szállodáig) + 1 km eltévedés. = összesen 19,5 km Menetidő: 5 és fél óra + 20 perc a buszhoz/busztól
2011. április 24.: (Szögliget - Szád-vár - Várkert) - Derenk - Jósvafő 15 km (túrafüzet szerint) + 6,5 km (buszmegállótól a pecsételő helyig) + 1,5 km eltévedés = összesen: 23 km. Menetidő: 6 és fél óra
Résztvevők: teljes Király család (Zita, Kata, Laci, Andris) + Zsófi

Az időjárás nem hagyott cserben bennünket már-már hagyományosnak mondható családi túrázós húsvétolásunk során. Csak hétfőn kaptunk egy kisebb esőt, de akkor már mindegy volt, mert úgyis lementünk a föld alá, megnéztük a Baradla barlang aggteleki részét. Előtte azonban volt két remek kirándulásunk, mindkét nap egy rövid eltévedésünk, kellemes buszozások, de legfőképp igazi túraélmény az Aggteleki-karszt hegyei között.



Első napi túránk egy jó lihegős kapaszkodóval kezdődött, mivel a kék jel épp a Tengerszem Hotel fölött (értsd: kb. a 8. emelet magasságában) halad el. Az emelkedés folytatódott, és meglehetősen szuszogva értünk el egy nagyon kellemes, sziklás-karsztos hegyoldalt Aggtelek fölött. Innen az út a Baradla kilátón keresztül a barlang bejáratáig ereszkedik (a jegypénztárban lehet pecsételni). Szerencsére ez a hely a vasárnapi turistákra van berendezkedve, így hát különösebb nehézség nélkül sikerül egy-egy jó hosszúlépésre szert tenni.
Szükség is volt a hangulati megalapozásra, mert egy két és fél kilométeres országúti kutyagolás következett, amig bejutottunk az erdőbe, aholis hamarosan elértük a magyar-szlovák határt. Kis figyelmetlenséggel akár átmehettünk volna a szomszédba.
Az eltévedéshez viszont nem figyelmetlenség, hanem egy erdőirtás "segített" hozzá bennünket épp az itt balra látható helyen. A kék túra enyhén jobbra kanyarodva elindult a dombtetőre, de mivel mi nem vettük észre a jelet (mert nem volt), és tovább haladtunk az erdőszélen. Egy idő múlva hiányozni kezdett a jelzés, és a térkép meg az iránytű együttesen azt mutatták, hogy nem a jó irányba megyünk. Szerencsére nem kellett teljesen visszafordulni, mert jó érzékkel találtunk egy utat a domb aljában amely visszavitt a helyes irányba.


Kisvártatva kiértünk az erdőből Zádorfalfa felett, és egy nagyon barátságos, hangulatos, dimbes-dombos vidékre érkeztünk. A kedvünket az sem rontotta el, hogy az útszakasz végét ismét csak betonon kellett megtenni a faluközpontig.

Jócskán volt még időnk a busz indulásáig, ezért beültünk a szemközti kocsmába (a hosszúlépést ezúttal kihagyhattuk volna, minősíthetetlen volt a bor). Az indulási időpont előtt jó 20 perccel jött is egy busz, amelyről azt gondoltuk, hogy nem az, amire várunk, de mivel Aggtelek volt ráírva, mégiscsak rákérdeztünk. Kiderült, hogy a húsvét miatt most egy kicsit gyorsabban halad (?), és jól tesszük, ha felszállunk, mert azonnal indul. Így aztán kicsit hamarabb értünk a tervezettnél Aggtelekre, ahol viszont a csatlakozásra kellett várni. A buszmegállótól a szállóig tartó 700 métert már nem esett jól senkinek.

Másnap a két diákot (Zitát és Zsófit) otthon hagytuk tanulni, mi pedig buszra ültünk (ezúttal úri módon pont a szálló elől induló járattal mentünk) és elutaztunk Szögligetig.

Gyönyörű, napsütéses időben ballagtunk végig a falun, és a virágzó gyümölcsfák, meg a húsvétra kimeszelt házfalak igazán szép látványt nyújtottak.

A kék jelzés innen vagy 4 km-re megy, és bár ki is kerülhettük volna, úgy döntöttünk, hogy felmászunk a Szád-várra. Az egy dolog, hogy eddig még csak nem is hallottunk róla (hacsak nem Szádvári Gabriella tv-bemondó révén), de az végképp meglepett, hogy milyen sok épen marad része van ennek a várnak.

Innen további 2,5 kilométert kellett menni (részben már a kék jelzésen) Derenkig, amelyet 1939-ben űríttetett ki Horti Miklós kormányzó, mert vadászterületet akart itt kialakítani. Aztán hogy-hogy nem, ez a terv nem valósult meg, a vadászpuska helyett másfajta fegyverekre terelődött a figyelem, a házak meg csöndben összedőltek. Ma táblák állnak az egykori épületek előtt, jelezve, hogy ki lakott ott, és hogy mi lett az illető sorsa. Az egykori iskolaépületben kiállítás emlékezik meg a településről, de ahelyett, hogy megnéztük volna, pecsételtünk a keresztnél, ettünk egy kicsit és továbbindultunk.

Nagyon kellemes, változatos erdei utón jutottunk el a Szelcepusztai turistaházhoz, amely előtt vidám társáság épp ebéd utáni sziesztájába csöppentünk. Azt reméltük, tudunk inni egy hosszúlépést, de közölték, hogy ez tkp. egy zártkörű rendezvény, úgyhogy száraz nyelvvel baktattunk tovább.


A Jósfafő fölötti Szelce völgy igaz látványosságát a karszt jellegzetes képződményei, a töbörök (vagy töbrök?) jelentették. Az alapvetően sík vidéken 30-60 méter átmérőjű, nagyjából félgömb alakú mélyedések, amelyek aljában összefolyik a víz, és a környező területnél élénkebb vegetáció alakul ki. (Kata röviden összefoglalta ezt biológusi nyelven is, de talán majd egyszer leírja a Kisbiológus blogban, itt most nem tudom elismételni.)

Tudtuk, hogy itt van a hucul ménes lakhelye, sőt, távolról láttuk is a felverődő port, meg hallottuk a kiáltozást, de - azt gondoltuk - sajnos közelebbről nem tudjuk majd megnézni a lovakat. Aztán egyszercsak felbukkant a domboldalban egy, majd mégegy, és hamarosan jött szembe az egész, vagy száz lóból álló ménes. Két fiatal lovász lány hajtotta éjszakai pihenőhelyére a lovakat. Úgy elcsodálkoztunk a látványom, hogy jócskán továbbmentünk, de később kiderült, hogy nem is volt jelzés, amelyik az éles letérésre felhívta volna a figyelmet.
A Jósvafő előtti kis szurdokban még csatlakozott hozzánk három kutya, amelyek a faluig kísértek bennünket, de a szállóig már nem jöttek velünk. 23 km után hazaértünk.

A harmadik napra elromlott az idő, borús ég, szemerkélő eső, de hát mindegy is, a föld alatt nem számít - barlagtúrát tettünk Aggteleken.
A három nap képeit az Indafotón megnézhetitek.