2020. karácsonyára megjelent a Tekergő blog könyv abból a szomorú alkalomból, hogy túránk állandó és örök túravezető helyettese Király Laci 2020 májusában itt hagyott bennünket.
Bevezető a könyvhöz
A magyar turisztika múltba nyúló gyökereiről annyit biztosan tudhatunk, hogy a nemzeti gondolat és az ország tájainak bejárása már a kezdetektől kéz a kézben haladtak egymás mellett. Az I. világháborúban elszenvedett területi veszteségek csak erősítették az akaratot, hogy minél több magyar fogjon a kezébe túrabotot, és járja be az országot. A jó hazafi jó természetjáró, és a jó természetjáró az egyben jó hazafi is, aki nem csak a nemzeti irodalomban jártas, hanem „elolvassa” az országot, a hazáját is.
Ehhez az kellett, hogy a
területekre a turistáknak szabad bejárása legyen (pl. az egész Dél-Börzsöny
elzárt koronauradalom volt a 30-as évek közepéig), és legyenek utak, ösvények,
térképek, turista menedékek a vándorlók támogatására. A Magyar Turista
Szövetség 1930 elején határozatba foglalta egy, az egész országot bejáró
túraútvonal kijelölését, és 5-10 év alatt annak teljes hosszában a jelzések
felfestését.
A terv szerint vörös színű jelzést
kapott volna az út, de több hosszú szakaszon már kék jelzések voltak felfestve,
ezért praktikusan úgy döntöttek, hogy akkor legyen mindenütt kék az útvonal
jelzésének színe.
Az út teljes kijelölése és
felfestése 1938-ra készült el. A Turista Szövetség ezt egy országosan propagált
Szent István Turistavándorlás nevű programmal ünnepelte meg. Azóta turisták
tízezrei járják végig az országot Írottkőtől Nagy-Milicig.
Mostanra az Országos Kéktúrából
Országos Kékkör lett az ország keleti, déli tájain futó túraút hozzáadásával.
2015-re komoly állami támogatással
a Magyar Természetjáró Szövetség teljesen felújította az útvonalat. Itt-ott új
útvonalak, kitisztított ösvények, frissen festett jelzések, és 367
pecsételőhely várja a túrázókat a Kékkör mentén.
Vannak persze olyan hedonista
amatőrök, akik nem elvi alapon, nemzeti öntudatból mászkálnak a hegyeken,
réteken, hanem mert szeretnek ott lenni. Ilyenek voltunk mi is, és a barátaink
is. A hétvégére kinéztünk egy panziót a Bakonyban, vagy a Tátrában, és sok
gyerekkel, meg a barátainkkal és a barátaink sok gyerekével elindultunk
túrázni. Csak olyankor, amikor kedvünk volt, meg amikor minden összejött. Hál’
istennek, elég sokszor összejött.
Azután ott volt az El Camino. A
2000-es évek, közepén, végén közeli és távolabbi ismerőseink közül többen
vágtak neki a nagy zarándokútnak. Érdekes, vonzó történeteket olvastunk,
hallottunk a Mezetán a forróságban megtett kilométerekről, a bakancsban feltört
lábakról, meg a kolostor szállásokon felszolgált polip vacsorákról. Egy békés,
unatkozós szerda este, azt mondtam: Kislaci! Elmegyek az El Caminora. A válasz gyorsan
érkezett: rendben Ágikám, de előbb talán inkább csináljuk meg a Kéktúrát.
Ezzel kezdődött.
Azonnal internetet ragadtam, hogy
megnézzem, mi is pontosan az a Kéktúra. Honnan, hová tart, hány kilométer,
mitől kéktúra a Kéktúra? Nagyon sok mindent nem találtam. A természetjáró
szövetség kicsit avittos honlapja, pár megkezdett, de félbehagyott blog voltak
az első eredmények. De aztán szembejött Hörpölin! Mindent tudott. Már a második
kéktúra bejárásnál tartott, részletes szöveges leírásokkal, javaslatokkal,
távokkal, várható időtartamokkal, metszetekkel. Honlapja hűséges tervező
társunk, sorvezetőnk lett a kilenc év alatt. Teljesen elképedtünk, mikor
kettő-három év után, Hörpölin honlapja, hivatkozott a mi Tekergő blog oldalunkra,
amit magunknak vezettünk magunkról.
A csapat:
Nem volt nehéz túratársakat
találni. Királyékkal valamikor a 90-es évek végén, kicsi gyerekekkel kezdtük
járni Tőserdőn a holt-Tisza partját, a Mátrát, a Bakonyt. Később Osziékkal,
Pálfiékkal együtt a Zemplént, magas Tátrát. Hívtuk őket, jöttek. Farkas Erikát
baráti vacsora alkalmával kérdeztük, örömmel csatlakoztak. Mi voltunk a
törzscsapat, sok-sok alkalmi útitárssal.
A kilenc év:
2007. október 13-án kezdtük és a
csapat eleje 2016. október 22-én célba ért. Mariann, még ma is pótló túrákat
tart, többen vissza-vissza térnek a különböző szakaszokra.
A kilenc év alatt megtettünk 1160
km-t, bejártunk sok érdekes, lélegzetelállító, csodás, gyönyörű, szép, nehéz,
könnyű, érdektelen, elhanyagolt hegyet, dombot, erdőt, mezőt és aszfaltot.
Aludtunk szállodában, hotelben,
motelben, turistaházban, falusi vendégházban, magánszálláson, barátoknál,
egyszer majdnem egy barlangban. De szerencsére ott nem.
Beszélgettünk mindenkivel, akivel
az utunk során találkoztunk. A szállásadókkal, a falubeliekkel,
polgármesterekkel, idegenvezetőkkel, szembejövőkkel. A végére sokkal többet
tudtunk meg az egyes vidékekről, az útmenti falvakról, városokról, az
országról, mint amire az elején számítottunk. Sport volt, móka és szórakozás.
Élvezet volt, még a nehezebb kaptatókon, a térdig érő sárban kínlódás is.
Közben sokat beszélgettünk,
nevettünk, morogtunk, szuszogtunk, megfogadtuk, hogy soha többet nem megyünk
olyan szakaszra, ahol a szint felfelé több, mint 200 m.
A túrák végén jókat vacsoráztunk,
külön köszönet érte Oszinak, mint állandó hadtáposnak. Boroztunk, játszottunk,
és szárogattuk az átázott holmikat, ha kellett.
Életünk fontos élményévé vált a Kéktúra.
Mai napig számtalan beszélgetésünkben visszatérnek az ott szerzett élményeink. Élvezetes,
jó programok voltak ezek a hétvégék. Azt csináltuk, amit szerettünk, azokkal,
akiket szeretünk. Előrelátó, okos ötlet volt, hogy nem hagytuk elszállni a
túrával töltött napokat, az élményeket, a megtett kilométereket, hanem
(több-kevesebb gondossággal) folyamatosan feljegyeztük őket a Tekergő Blogban.
A Kéktúra lejárása óta forog a
fejemben, hogy össze kéne rendezni az anyagot, az élményeket, a fényképeket.
Hogy minek? Csak. Mert jó találkozni az elmúlt évek kedves emlékeivel, jó összerakni
a feledésben darabokra esett történeteket, és jó újra ráérezni a régi vidám
hangulatokra.
A túra kilenc évének esze, morgós
motorja, fő dokumentátora, legkedvesebb barátunk, Király Laci volt. 2020
májusában ő itt hagyott bennünket. Született rendszerező, statisztikus volt (de
tényleg), és biztos elégedetten látná, hogy szépen összerendeztem a közös
kéktúrás emlékeket. A könyv minden lapjához köze van neki, minden emlékem része
és részese ő. Mire a rendezgetés végére értem, láttam, hogy a szerkesztés vele
való közös munka volt. Általa és róla is szól ez a kötet.
1956-2020 |