Eljő a jeges

Szakasz: Mátraszentistván - Mátraháza (20. sz. túra része)

Táv: 14,2 km (túrafüzet szerint) 

Időpont: 2011. december 29.

Résztvevők: Zita, Királylaci és Forczek Erika mv.
A menetidő kb. 5 óra volt.
Megszerzett pecsétek száma: 5


Bár a helyzet nem volt annyira tragikus, mint amennyire első pillanatra tűnt, de azért talán mégsem indokolatlan Eugene O'Neil amerikai szerző drámájának címét kölcsönvenni ehhez a bejegyzéshez. 

A túra ugyanis azért sikerült ilyen töredékesre a résztvevők számát illetően, mert a törzscsapat másik fele kissé megrettent az utakat és az erdőt vastagon borító jégpáncéltól. Hogy aggodalmuk nem volt teljesen alaptalan, az 1 perc buszozás után bebizonyosodott, mert meg kellett állni, hogy egy,  az árokba csúszott kocsit kimentsünk.






Szóval a találkozó a megbeszélt időpontban létrejött Mátraházán, de az óvatosabbak (akiik nevét fedje diszkrét homály) úgy döntöttek, hogy most akkor inkább nem vágnának neki a jeges Mátrának. Mi azonban már amúgy is itt akartuk tölteni az év hátralévő részét, hát lesz, ami lesz alapon nekivágtunk. Mitagadás, az első 1,5 kilométer Mátraszentistvánon és Mátraszentimrén keresztül nehéz és veszélyes volt a jeges betonon, amit csak súlyosbított, hogy alig találtunk nyitva lévő kocsmát, hogy a biztos járás kedvéért igyunk egy pálinkát.



Amikor azonban a falu túlsó végén elértük az erdőt, minden egycsapásra megváltozott. A hóba taposott ösvényen egészen biztonságosan lehetett haladni.  Talán a nagy nehezen megszerzett pálinkának is része volt abban, de lehet, hogy inkább a Galyatetőre vezető út meredeksége tette, hogy hamarosan lekerültek a pulóverek is.

A ködből kibontakozó, néhol zúzmarás, néhol pedig jégpáncélba öltözött fák nagyszerű látványt nyújtottak, és újra igazolták: túrázni télen is élmény. Mire felértünk a Galyatetőre, még a nap is kisütött (pontosabban felkapaszkodtunk a felhő fölé, ahol - mint az köztudott - mindig kék az ég. Jókedvünket a hazai szendvicsek mellé beszerzett némi forralt borral és a Hegyi Kisvendéglő specialitásával, a juhtúrós savanyú káposztával fokoztuk.

Galyatetőről már csak lefelé megyünk - nyugtatgattuk magunkat, ami nagy darabon így is volt, csak a Nyírjesi erdészház utáni szakasz lihegősített meg bennünket. Igaz, hogy a szintemelkedés csak 162 méter, de ez egy bő egy kilométeres szakaszra esik, úgyhogy kellett kapaszkodni a hegyoldalban rendesen. Közben visszamentünk a felhő alá, és az időjárás is melegedni kezdett.

A fákra rakódó vastag jégkéreg megrepedezett, és az avarra hullott, mi pedig úgy éreztük, mintha üvegcserepeken jártunk volna. Egészen különleges élmény volt!











A Vörösmarty fogadóban is szívesen megittunk volna egy forralt bort, de a kapu zárva volt, és a fogadósné csak a tornácról kikiabálva kérdezte, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy pecsételni, mire ő azt felelte, hogy akkor kihozza a bélyegzőt, de inkább ne jöjjünk be, mert el van engedve a kutya. Ez meggyőzően hangzott, a pecsét is megérkezett, de a forraltborozás elmaradt. Na majd bent Mátraházán! - gondoltuk, de ez se jött be, mert a buszmegállóba, ahol az utolsó pecsétet megkaptuk, épp akkor érkezett be a kecskeméti (!) busz, amely volt olyan szíves, és hazavitt bennünket - nem Kecskemétig, csak a a szállodáig.

A túráról további képek a szokott helyen.

A beszámolóhoz tartozik még, hogy késő délután havazás indult, és másnap gyönyörű időben nagyszerű túrát tettünk a Kékesre, s bár az Önök szerény krónikása a Kék Túra útvonalán kapaszkodott fel, ide csak egy képet illeszt a sípályáról elé táruló látványról, de tekergőként megtett szakaszként majd azt örökíti meg, amikor ismét együtt lesz a csapat.