Mátyás (helyett Zita, Kata, Laci és Andris) Király Gömörben (és Zsófi is ott volt)

Szakasz:

24. sz. túra közepe (Zádorfalva-Aggtelek-Jósvafő-Derenk)

Időpont: 

2011. április 23.: Jósvafő-Aggtelek-Zádorfalva 17,5 km  (túrafüzet szerint) + 1 km (buszmegállóig ill. buszmegállótól a szállodáig) + 1 km eltévedés. = összesen 19,5 km Menetidő: 5 és fél óra + 20 perc a buszhoz/busztól

2011. április 24.: (Szögliget - Szád-vár - Várkert) - Derenk - Jósvafő 15 km (túrafüzet szerint) + 6,5 km (buszmegállótól a pecsételő helyig) + 1,5 km eltévedés = összesen: 23 km. Menetidő: 6 és fél óra

Résztvevők: teljes Király család (Zita, Kata, Laci, Andris) + Zsófi

Az időjárás nem hagyott cserben bennünket már-már hagyományosnak mondható családi túrázós húsvétolásunk során. Csak hétfőn kaptunk egy kisebb esőt, de akkor már mindegy volt, mert úgyis lementünk a föld alá, megnéztük a Baradla barlang aggteleki részét. Előtte azonban volt két remek kirándulásunk, mindkét nap egy rövid eltévedésünk, kellemes buszozások, de legfőképp igazi túraélmény az Aggteleki-karszt hegyei között.



Első napi túránk egy jó lihegős kapaszkodóval kezdődött, mivel a kék jel épp a Tengerszem Hotel fölött (értsd: kb. a 8. emelet magasságában) halad el. Az emelkedés folytatódott, és meglehetősen szuszogva értünk el egy nagyon kellemes, sziklás-karsztos hegyoldalt Aggtelek fölött. Innen az út a Baradla kilátón keresztül a barlang bejáratáig ereszkedik (a jegypénztárban lehet pecsételni). Szerencsére ez a hely a vasárnapi turistákra van berendezkedve, így hát különösebb nehézség nélkül sikerül egy-egy jó hosszúlépésre szert tenni.
Szükség is volt a hangulati megalapozásra, mert egy két és fél kilométeres országúti kutyagolás következett, amig bejutottunk az erdőbe, aholis hamarosan elértük a magyar-szlovák határt. Kis figyelmetlenséggel akár átmehettünk volna a szomszédba.

Az eltévedéshez viszont nem figyelmetlenség, hanem egy erdőirtás "segített" hozzá bennünket épp az itt balra látható helyen. A kék túra enyhén jobbra kanyarodva elindult a dombtetőre, de mivel mi nem vettük észre a jelet (mert nem volt), és tovább haladtunk az erdőszélen. Egy idő múlva hiányozni kezdett a jelzés, és a térkép meg az iránytű együttesen azt mutatták, hogy nem a jó irányba megyünk. Szerencsére nem kellett teljesen visszafordulni, mert jó érzékkel találtunk egy utat a domb aljában amely visszavitt a helyes irányba.

Kisvártatva kiértünk az erdőből Zádorfalfa felett, és egy nagyon barátságos, hangulatos, dimbes-dombos vidékre érkeztünk. A kedvünket az sem rontotta el, hogy az útszakasz végét ismét csak betonon kellett megtenni a faluközpontig.

Jócskán volt még időnk a busz indulásáig, ezért beültünk a szemközti kocsmába (a hosszúlépést ezúttal kihagyhattuk volna, minősíthetetlen volt a bor). Az indulási időpont előtt jó 20 perccel jött is egy busz, amelyről azt gondoltuk, hogy nem az, amire várunk, de mivel Aggtelek volt ráírva, mégiscsak rákérdeztünk. Kiderült, hogy a húsvét miatt most egy kicsit gyorsabban halad (?), és jól tesszük, ha felszállunk, mert azonnal indul. Így aztán kicsit hamarabb értünk a tervezettnél Aggtelekre, ahol viszont a csatlakozásra kellett várni. A buszmegállótól a szállóig tartó 700 métert már nem esett jól senkinek.

Másnap a két diákot (Zitát és Zsófit) otthon hagytuk tanulni, mi pedig buszra ültünk (ezúttal úri módon pont a szálló elől induló járattal mentünk) és elutaztunk Szögligetig.

Gyönyörű, napsütéses időben ballagtunk végig a falun, és a virágzó gyümölcsfák, meg a húsvétra kimeszelt házfalak igazán szép látványt nyújtottak.

A kék jelzés innen vagy 4 km-re megy, és bár ki is kerülhettük volna, úgy döntöttünk, hogy felmászunk a Szád-várra. Az egy dolog, hogy eddig még csak nem is hallottunk róla (hacsak nem Szádvári Gabriella tv-bemondó révén), de az végképp meglepett, hogy milyen sok épen marad része van ennek a várnak.

Innen további 2,5 kilométert kellett menni (részben már a kék jelzésen) Derenkig, amelyet 1939-ben űríttetett ki Horti Miklós kormányzó, mert vadászterületet akart itt kialakítani. Aztán hogy-hogy nem, ez a terv nem valósult meg, a vadászpuska helyett másfajta fegyverekre terelődött a figyelem, a házak meg csöndben összedőltek. Ma táblák állnak az egykori épületek előtt, jelezve, hogy ki lakott ott, és hogy mi lett az illető sorsa. Az egykori iskolaépületben kiállítás emlékezik meg a településről, de ahelyett, hogy megnéztük volna, pecsételtünk a keresztnél, ettünk egy kicsit és továbbindultunk.

Nagyon kellemes, változatos erdei utón jutottunk el a Szelcepusztai turistaházhoz, amely előtt vidám társáság épp ebéd utáni sziesztájába csöppentünk. Azt reméltük, tudunk inni egy hosszúlépést, de közölték, hogy ez tkp. egy zártkörű rendezvény, úgyhogy száraz nyelvvel baktattunk tovább.


A Jósfafő fölötti Szelce völgy igaz látványosságát a karszt jellegzetes képződményei, a töbörök (vagy töbrök?) jelentették. Az alapvetően sík vidéken 30-60 méter átmérőjű, nagyjából félgömb alakú mélyedések, amelyek aljában összefolyik a víz, és a környező területnél élénkebb vegetáció alakul ki. (Kata röviden összefoglalta ezt biológusi nyelven is, de talán majd egyszer leírja a Kisbiológus blogban, itt most nem tudom elismételni.)

Tudtuk, hogy itt van a hucul ménes lakhelye, sőt, távolról láttuk is a felverődő port, meg hallottuk a kiáltozást, de - azt gondoltuk - sajnos közelebbről nem tudjuk majd megnézni a lovakat. Aztán egyszercsak felbukkant a domboldalban egy, majd mégegy, és hamarosan jött szembe az egész, vagy száz lóból álló ménes. Két fiatal lovász lány hajtotta éjszakai pihenőhelyére a lovakat. Úgy elcsodálkoztunk a látványom, hogy jócskán továbbmentünk, de később kiderült, hogy nem is volt jelzés, amelyik az éles letérésre felhívta volna a figyelmet.
A Jósvafő előtti kis szurdokban még csatlakozott hozzánk három kutya, amelyek a faluig kísértek bennünket, de a szállóig már nem jöttek velünk. 23 km után hazaértünk.

A harmadik napra elromlott az idő, borús ég, szemerkélő eső, de hát mindegy is, a föld alatt nem számít - barlagtúrát tettünk Aggteleken.
A három nap képeit az Indafotón megnézhetitek.

A Cserhát 500-as csúcsai

Szakasz: Hollókő - Nagybárkány (19. sz. túra)

Időpont: 2011. április 16.

Résztvevők: Király Zita, Kata, Király Laci, Sz. Kis Ági, Laci és Marcipán

Táv: 23,8 km. A túrázó idő tisztán 7:09 volt.


Ittunk egy üdítőt a Bableves Csárdában, és megebédeltünk a Tepke tetején a kilátónál, különben haladtunk, bár a végén már egyre nehezebben. Így összesen 8:00-t töltöttünk túrázással, és eközben összesen 620 méternyi emelkedőre kapaszkodtunk fel.

Még a túra előtti este eldöntöttük, hogy mivel csak a "kemény mag" maradt erre a túrára, nem állunk meg Garábnál, ahogy eredetileg terveztük, hanem elmegyünk egészen Nagybárkányig, bevállalva ismét egy 20 km feletti távot. Reggel ugyan voltak még kísérletek a visszatáncolásra, de aztán nem futamodtunk meg a kihívás elől. Legfeljebb az időjárás tántoríthatott volna el bennünket, de arra aztán igazán nem lehetett panasz, nagyon szép tavaszi időt fogtunk ki, napsütéssel és kellemes szellővel.

 Az időjáráson kívül a természet is legszebb tavaszi arcát mutatta, még az erdő is tele volt virágzó fákkal. Ezek egy része - amint ezt egy út menti tájékoztató táblából megtudtuk - valódi gyümölcsfa, amelyet a régiek még az erdőirtások idején is meghagytak.
A fű és a fák hajtásainak üde zöldje is vidítóan hatott, ahogyan Hollókőtől egy kellemes völgyben Felsőtoldig bandukoltunk

Annál hervasztóbb volt a hosszú gyaloglás a forgalmas betonúton! (Utóbb lemértem autóval: 5,7 kilométert kellett az országúton végigkutyagolni.)

A vonzó nevű Bableves Csárda szolgáltatásait már korábbról ismertük, így komolyan fel sem merült, hogy együnk is ott valamit, de amíg a pecsételést elvégeztük budapesti árakon csillapíthattuk a szomjunkat.

Az országutat elhagyva elkezdtük az ötszázasok meghódítását. Először a Tepkére kapaszkodtunk fel.  Kicsit ugyan meglihegősített, de nem volt veszélyes, a csúcs előtt pedig egy hosszabb lapos szakasz módot adott arra, hogy kifújjuk magunkat.

A kilátóról valóban szépen át lehetett tekinteni ezt a kedves, inkább dombos, mint hegyes vidéket. Egészen Hollókőig elláttunk. Itt fogyasztottuk el az ebédünket, amelyet Marcipán nagy érdeklődéssel figyelt (és kunyerált végig).

Az út ezután néha meredekbe fordult, amíg egy-egy újabb csúcsot elértünk, de összességében többet küzdöttek a csapat tagjai a cipő által feltört sarkokkal és az olykor jelentkező vádligörcsökkel, mint az út meredekségével.

A Macskahegy után egy kiszögellésről nagyszerű látványként tárult elénk az egész garábi völgy.

A tavasz nemcsak a faágakon, de a fű között növekvő virágokon is látszott. Nefelejcs, kankalin, tavaszi lednek meg mindenféle egyéb, számunkra ismeretlen virág pompázott az utunk mentén.

Mire Nagybárkányba értünk egy erősen kimosott, még gyalog is csak nehezen járható úton, bizony jócskán elfáradtunk. Legfeljebb az vigasztalhatott volna bennünket (csak épp ezt ott nem tudtuk még), hogy kishíján 500 megtett kilométerünk van az Országos Kék Túrában

A túra mind a 60 képe megtekinthető az Indafotón!

Százhúsz barátságos emelet és egy hosszú túra

Szakasz: Nagyvázsony - Kislőd vá. (7. sz. túra)

Időpont: 2011. április 2.

Résztvevők: Erika, Totó, Gazsi, Zita, Zsófi, Andris, Kata, Király Laci, Pálfi Ildi, Sz. Kis Ági és Laci

Táv: 24,8 km. A túrázó idő tisztán 6:20 volt.


Alkalmi megállók mellett Kabhegyen és az urkúti presszóban időztünk hosszasabban összesen 2:00 terjedelemben. Így összesen 8:16-ot töltöttünk túrázással, és eközben összesen 600 méter emelkedőt nyomtunk le.

Nagyvázsonyból a Kab-hegy tetejére annyit mentünk fölfelé, mintha egy 120 emelet magas épületet másztunk volna meg. De minden eddiginél kellemesebb, barátságosabb volt a kab-hegyi emelkedés, majdnem hogy jól esett.

De kezdjük a legelején, vagyis péntek délután, amikor elindultunk Nagyvázsonyba Budapestről. Az Sz. Kis család teljes lendülettel belefutott a Fradi-Újpest meccsbe, aminek következtében csekély egy órát kóvályogtak a Nagyvárad tér környékén, mire összeszedték Ildikót, aki viszont egy elő Kék Túrát tett meg hátán az alvós és kirándulócuccal az Ecseri úti metrómegállótól a Lurdy Házig (ugyancsak a futball meccs miatti lezárások következtében). A kései vacsora viszont jó volt a Vázsonyvölgy Fogadóban, csak kicsit elhúzódott, és így rövidre sikerült az éjszaka.

Reggel ugyanis fél 7-kor akartunk indulni Kislőd-Városlőd vasútállomásra, ahol az autókat terveztük hagyni, hogy ott várják, amíg a túra végén megérkezzünk. Kicsit persze csúsztunk, ráadásul Totóék kocsiját leraktuk Úrkúton, hátha lesz (lett), aki hamarabb ki akar szállni a túrából. A fogadó háziasszonya, Judit volt olyan kedves, és a korai óra ellenére eljött velünk, hogy aztán az ő kocsijával jöhessünk vissza a kiindulási helyre.

Kellemes, langyos időben indultunk, később pedig kifejezetten melegünk lett, és ebben egyaránt szerepet játszott a felhők mögül gyakran kikukucskáló napsugár, és a Kab-hegy 120 emeletnyi magassága, bár szó ami szó, az utolsó 200 métert leszámítva nem volt igazán kemény emelkedő.

Sajnos menet közben kiderült, hogy a Nagyvázsonyban még működő fényképezőgép cserbenhagyott, így aztán a túra hátralévő részén az iPhone-ra voltunk utalva a fényképkészítés terén.

A rádiótorony tövében elköltött ebéddel összekötött pihenő azért jólesett, volt, aki még napozott is egy kicsit.

A lefelé vezető út is kellemesnek bizonyult, bár a betonúton való gyaloglás nem kedvence egyikünknek sem. De még ez is sokkal jobb volt, mint a kidőlt fenyőfák közt bolyongva keresgélni a kék jelzéseket meg az ösvényt Úrkút fölött.

A pecsételőhelyet gyorsan megtaláltuk, tekintettel arra, hogy a büfé a Kék Túráról van elnevezve. A község másik nevezetessége az őskarszt, ahol nem csak a sziklák szolgáltak némi látványossággal, hanem a fotográfus is, aki váratlanul előbukkant a fák közül két modellnek látszó lánnyal ...

Átvágtunk egy odvas keltikéktől illatozó erdőrészleten, majd egy bekerített, széles mezőn (kiderült, hogy fiatal tölgyes), átmásztunk a kerítésen, és kellemes sétával értünk el a tervezett végpontra.

Nagyon jó kis túra volt!

További képek a szokott helyen.