Sárban csúszkálás dombra föl és dombról le

Szakasz: Derenk - Bódvaszilas (24. sz túra, OKT 246-247)
Időpont: 2014. október 5.

Résztvevők: Király Laci, Zita, Pálfi Ildi, Mariann, Sz. Kis Ágota, Sz. Kis  Laci, Oszi (logisztika) és Pálfi Józsi (logisztika)
Táv: 11,7 km
Szintkülönbség:+240/-420 m
Átlagsebesség: 3,5 km/h
Tiszta menetidő: 3:12

Túra teljes időtartama: 3:58

A túrafüzet szerint a Derenki pecsételőhely és Bódvaszilas távolsága mindössze 11.9 km, 321 m emelkedő és 480 m lejtmenet.

Reggel fél órával hamarabb indultunk, mint kellett volna, mert 8 óra 30 perckor  Szögliget felett, a Derenkre vezető erdészeti utat zárva találtuk. A sorompón elhelyezett tábla szerint, a területen vadászat zajlott/zajlik, 9 óráig tilos belépni a területre. Bementünk. Gondunk nem lett, csak egy kis rossz érzésünk.

Elkészítettük az induló képet. A két Józsi visszafordult az autókkal.

Király Laci elment pecsételni a Derenki pecsételőpontra (Mariann és Szkisék a nyáron már lejárták ezt a részt), a többiek Bódvaszilasnak vették az irányt. 

A tisztások láncolatán vezető erdei úton kerülgettük a sarat, aztán az erdőben folytatódó úton kerülgettük a sarat. Gondoltuk, ha elkezdjük a kapaszkodást, magasabban már nem lesz sáros. Hát az volt. Mikor Király Laci utolért minket, azt mondta nem a kék jeleket, hanem a csúszkálásunk  nyomait követte.

Szent György és a sárkány feje (Sz.K.L). Az előzőnapi mohos vár helyett.

 

A Lakatos forrástól több, mint 4 km-en keresztül folyamatosan felfele mentünk. Az emelkedés attól lett elég durva, hogy keresnünk kellett azokat a részeket az úton és az út mellett, ahol avaron lehet menni és nem csúszik ki alólunk a talaj. Ez nem mindig sikerült.

 

 

 A nagyon elhagyatott Szabó-pallag erdészháznál voltunk a csúcson. Megebédeltünk. 

Hörpölintől tudtuk, („néha bizony meglehetősen gatyafékes lejtő”) hogy a lefele vezető szakasz meredek, ezért Kislaci mindenkinek vágott túrabotot. Nagy hasznukat vettük.

A lefele vezető úton hatalmas víznyelők (töbrök) mellett mentünk el. Érdekesek és egyben félelmetesek is voltak. Egy helyen népes barlangászcsapat készülődött leereszkedéshez.

Ereszkedtünk, csúsztunk lefele. Kapaszkodtunk a botjainkba. Kerülgettük a túraútra dőlt fákat. Néha felnéztünk, és megállapítottuk, hogy gyönyörű mohos sziklák között jövünk, de nem volt érkezésünk mindezt élvezni.  A fiúk kétszer, háromszor elestek, elcsúsztak, a lányokat a jószerencse megmentette az esésétől. Mariannak egyre jobban fájt a térde.

Örültünk, mikor beértünk Bódvaszilasra. A cigánysoron egy kisfiú először csokit kért (sajnos nem volt már nálunk), aztán a túrabotjainkat (nem adtuk oda, tekintettel az udvaron szaladgáló kisebb testvérekre), végül a telefonunkat (ezt csak viccnek gondoltuk).

Mikor a bódvaszilasi kocsmában, nyakig sárosan találkoztunk a két Józsival, nem értették, hogy ilyen rövid szakasz után, miért vagyunk olyanok, mint a vert sereg.