Ennyien még sosem túráztunk együtt

Szakasz: Kékestető - Sirok (21. sz túra, OKT 212-213-214)
Időpont: 2015. április 11.

Résztvevők: Király Laci, Zita, Király Kata, Bajzik András, Mariann, Sz. Kis Ágota, Sz. Kis  Laci, Sz. Kis Júlia, Lőrincz Emil, Sz. Kis Zoli, Pekár Dóra, Farkas Erika
Táv: 20,3 km
Szintkülönbség: fölfelé:770 m, lefelé: 1640 m (r e t t e n e t e s)
Átlagsebesség: Szittyák: 3,17 km/h, gyógyegerek: 2,64 km/h
Tiszta menetidő:  Szittyák:6:00,  gyógyegerek: 7:40

Túra teljes időtartama:  Szittyák:7:55, gyógyegerek: 8:45

A 8 év egyik legemlékezetesebb túrája volt ez.

Mi nem ezt tettük meg.

A Mátrabérc teljesítménytúra indulói jöttek velünk szembe, futva, tempósan, lassan, tömött sorban, egyénileg, biciklivel a vállon, profi felszerelésben, LIDL feliratos szatyorral, szikár-izmosan, vagy a „számítógéptől felállva egyenesen a könyvtárból”. Határozottan (akkor mi álltunk félre), udvariasan (ők álltak félre). Jó páran köszöntek, jó páran nem.  Az elején sokan jöttek, aztán egyharmadtól már senki.   

Erről a szakaszról tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz. Király Kata és Király Laci egyszer már majdnem megcsinálta, de Kata térde miatt visszafordultak. Tavaly márciusban már a teljes csapat is majdnem megcsinálta, de eső miatt lemondtuk. Szóval a szakasznak hosszú volt az előélete anélkül, hogy egy métert is megtettünk volna belőle.

A szintrajz és adatok  Hörpölintől: 1640 m le, 770 fel, 20 km (A túrafüzet szerint csak 1424 le és 554 fel, 19,1 km. Én, Szkisági, mindenkinek ezeket az adatokat mondtam.). Ráadásul a két végpont között autóbusz csak rossz időpontban volt, különbuszt ugyan találtunk, de azt menteközben elvettetük.

Pontosabban én elvetettem, de szerencsére Mariann annyira józan/realista/aggódó volt, hogy még pénteken délben visszaszervezte a különbuszt. Mindenki örökre hálás lesz neki emiatt.

Népes csapat jelentkezett erre az alkalomra, 8-kor találkoztunk Sirok volt vasúti megállóhelyén, ami mintegy 3 km-re van a falutól. (Királyék késtek. Már másodszor ebben az idényben. Nem is tudom, hova jut ez a világ így. Bár, Király Laci szerint csak ideiglenesen sikerült feljönnünk 100:2-re.) A különbusz felvitt minket a Kékestető-Szanatóriumhoz. Pecsételtünk az általunk adományozott pecsételőpárnával. Jót mosolyogtunk rajta.

Kiosztottam a szintrajzokat, megszámoltuk a négy nagy emelkedőt (megnevezésük a későbbiekben: hupli) és 9:10-kor elindultunk. Megállapodtunk abban, hogy mindenki a saját tempóját tartja, csak a megbeszélt pontokon várjuk be egymást.

Már a Kékestetőn furcsa volt, hogy miért áll hosszú tömött sor az egyik pavilon előtt, és ki ez a sok szembejövő ember. Gyorsan kiderült, hogy a Mátrabérc teljesítménytúra van ezen a napon. Leírását lásd a nyitó bekezdésben.

Az első 4 km a Markazi kapuig csak ereszkedés. A szembejövők miatt lassan haladtunk, néhány helyen az ösvény is eltűnt, a kidőlt fákat is nehéz volt kerülni, nehéz volt átmászni rajtuk.

A Hármashatárnál pecsételtünk, és nekivágtunk a legnehezebb résznek. Erről csak annyit tudok írni, hogy a szittyák elszaladtak, én Kislacival hátul baktattam, és számoltam a lépéseket felfele menetben, lefele pedig erősen kapaszkodtam a túrabotomba. Mikor egy óra körül Mariann (és Dóri) telefonált, hogy még az előttük álló huplira felmennek, és csak ott ülnek le ebédelni, mi még az Oroszlánvár-hegytető emelkedő előtt voltunk. A csapat derékhada (Királylaci, Júlia, Emil, Zoli, Kata, András) kicsit morcosan, de felment utánuk. Zitát és Erikát az Oroszlánvár után utolértük. Mintegy 40 perccel az első érkezők után mi is befutottunk. Majdnem kettő óra volt már ekkor.

Ebéd, pihenés, indulás tovább. Jó volt arra gondolni, hogy már csak egy nagy emelkedő van hátra. A kicsikkel nem foglalkoztunk.

A túra legszebb pontja a Gazoskő volt. Tavaszi napsütés, csend, madárfütty, virágok, előttünk a Mátra, és az összes nagy emelkedő mögöttünk. Leültünk nézelődtünk.

Innen még 5 km volt hátra, kettő óra kellett hozzá. Eddigre már teljesen szétzilálódtunk. Elöl Királyék és Mariann, Sz. Kis család fiataljai középen, utánuk lemaradva én, a sort Erika és Kislaci zárta. A csapat eleje öt óra körül telefonált, hogy leértek.

Nagyon jó volt, hogy a kocsik a vasúti megállóhelynél vártak minket, és nem kellett még visszabuszozni a Kékesre, megspékelve azzal, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindenki elérte volna az utolsó menetrendszerinti buszt a vasúti megállótól még 1,5 km-re lévő megállónál.

 A túra után két nappal Kislaci nagyon kicsit még sántított, három körme már kék színű volt, Júlia bokája duzzadt, kicsit fáj, péntekre nagyjából helyreállt, az én bal vádlim egy nagy görcsberándult izomcsomó, Mariann pedig azt hajtogatja, nem is érti, miért csinálja ő ezt. A többiekkel nem találkoztam.

Nehéz túra volt. Nagyon jó érzés arra gondolni, hogy megcsináltuk.

Hogy a túra nagy élményt jelentett, a bejegyzés hosszából is látszik.

(Ez az én olvasatom. Aki másutt ment, másképp látta. Írjátok le! Szkisági)