A végén megáztunk

Szakasz: Regéc - Újhuta leágazás (26. sz túra, OKT 262-263)
Időpont: 2015. szeptember 6.

Résztvevők: Király Laci, Zita, Király Kata, Sz. Kis Ágota, Sz. Kis  Laci,
Táv: 17,1 km
Szintkülönbség: fölfelé: 300 m, lefelé: 210 m
Átlagsebesség:  3,0 km/h
Tiszta menetidő: 4:36

Túra teljes időtartama: 5:50

Az előrejelzés szerint a mai napnak már esőmentesnek kellett lenni. Nem így indult, és nem is így fejeződött be. A nyitófotózás előtt még gyorsan fel kellett venni az esőkabátokat, de szerencsére hamarosan visszakerülhettek a hátizsákokba.

Király család a Kemence-kőnél

Ereszkedő köd a Kerékkötő nyereg után

A falu után rögtön belevágtunk a szakasz legnagyobb emelkedésébe, 3,5 km alatt a 300 méter folyamatos emelkedés. Kicsit megálltunk a Kemence kőnél. 

A Kerékkötő nyerge megizzasztott bennünket. A tetőn megálltunk, és figyeltük, ahogy a sűrű köd előgomolyog az erdőből.

A Pengő-kőhöz nem mentünk el – majd a következő bejáráskor-, viszont Királylaci lendületének köszönhetően a Nagy Péter-mennykőhöz igen.

Szép kilátás a Nagy-Péter mennykőről

A kék háromszög jelzésen kellett letérni. Zita és Kata úgy döntöttek, ők inkább megvárnak bennünket a háromszög túlsó végén. Királylaci ment jóval előttünk. Kislaci és én már majdnem visszafordultunk az utolsó méterekről, mert azt hittük, hogy ott vagyunk már. Hát nem. Tovább kellett mennünk még, mintegy 200 métert, kapaszkodni egy kicsit és a túra egyik legszebb látványa tárult elénk. Páratlan volt a kilátás a A Milic-csoport és a Sátor-hegyek felé. (Hogy mit látunk, azt többnyire utólag azonosítom be Hörpölin leírása alapján. Néhány esetben, helyben, a fiúk segítségével, a térkép alapján) Nézelődtünk, fényképeztünk.

A fábanőtt pecsételődoboz

Innen már csak ereszkedtünk. Elmentünk a Cselinszka rét mellett a tanösvényen. A rét arról nevezetes, hogy az alatta megbújó vizek miatt erősen süppedékes, mindig nedves. A rét után egy nagyon szép, kényelmesen kanyargós erdészeti úton gyalogoltunk tovább, a kanyarokból jól rálátva a mögöttünk hagyott és az előttünk lévő szakaszokra. Pecsételtünk az István-kúti erdészháznál a fába benőtt pecsételődobozból.

Hamarosan elértük azt a kereszteződést, ahol, le kellett térnünk a zöld jelre, ami levitt minket a Flórika-forrásnál hagyott kocsinkhoz.

Lefelé a zöld jelzésen

Rövid keresgélés után megtaláltuk a jelet. Ez a szakasz abszolút elhanyagolt, ágakkal benőtt, kidőlt fákkal keresztezett szakasz volt. A gyorsan lefutó esővíz hatalmas mélyedéseket vágott az útba, amin átjutni nem volt egyszerű feladat. A gondozatlanságot jól jellemzi, hogy az út vége a vízmű mellett halad el. Táblák ugyan jelzik, hogy a terület kerítéssel lezárt, de a kerítés és kapuk már sok helyen kidőltek, ezért a rozzant hidakkal tarkított kikerülő szakaszra, már nem kell átmenni.

Nagyon lefoglalt bennünket az út, ezért nem is vettük észre hogy mindjárt a nyakunkba szakad az ég. Pedig beleszakadt. Az utolsó 500 méteren. Nagy kapkodással kellett előszednünk az esőkabátokat.

A kocsiban megbeszéltük, hogy a túra folytatásánál valószínűleg nem ezen az úton megyünk fel a kékig, inkább a háromszor ilyen hosszú erdei utat választjuk.

Visszaautóztunk a Flórika vendégházhoz, gyorsan összepakoltunk és elindultunk haza. Én elfáradtam.

Nincs akadály!

Érdemes megnézni a többi képet is!