Behoztuk a lemaradást (és még nagyon sárosak sem lettünk)

Szakasz: Nógrád vasútállomás - Katalinpuszta (18. sz. túra eleje)
Időpont: 2010. november 6.
Résztvevők: Király család (Zita, Kata, Laci, Andris, Kócos)
Táv: 14 km füzet szerint + 1 km a pecsételőhely Irmaforrásnál
Szintemelkedés 395 m (Hörpölin szerint)

Eredetileg úgy volt, hogy november 7-én folytatjuk Becskénél a még meg nem tett szakaszok meghódítását, de a túravezető betegség miatt lemondta az utat. Ezzel az is eldőlt, hogy egyetlen autónk van, és a túra két végpontja között csak tömegközlekedésre számíthatunk. Ráadásul vasárnapra már a csodás őszi idő végét jósolta  a meteorológia, így hát szombatra tettük át a túranapot, és meg Mariannak nem kedvezett, így hát magunka maradtunk. Régi elmaradásunk bepótlására vállalkoztunk azzal, hogy Szendehely-Katalinpusztáról elbuszozva Nógrád vasútállomásig a Cserháti túraszakasz első részének vártunk neki.

Az indulás nem volt problémamentes. Egyrészt Kócos kicsit nyugtalanul viselte a buszozást (szerencsére a többi utas jól tűrte ezt), másrészt a nógrádi vasútállomáson hűlt helyét találtuk csak meg a túrapecsétnek. Mindenesetre a hűlt helyet lefényképeztük, mint ahogyan elkészült az obligát túra indító csoportkép is. Sajnos nem volt olyan fix hely, ahová a fényképezőgépet letehettük volna, hogy aztán időzárral exponálva mindenki a képen lehessen, ezért két képet készítettünk, és abból montíroztam össze a csoportképet. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a kutya kétszer is rajta van a fotón ...

Nagy elődeink (Hörpölin is, meg a tekergők is) azzal riogattak bennünket, hogy nagy sárra számítsunk, de hála az elmúlt időszak csapadékmentes időjárásának, valójában csak az út utolsó harmadában találkoztunk komolyabb sárral. Igaz, az irmaforrási pecsételőhely szinte megközelíthetetlen volt a pocsolyák és a mély sár miatt, de azért a cserhátban már szinte megszokott, nehéz teherautók által durván szétnyomott utakat ezúttal sikerült nélkülöznünk.

Az idő csodálatos volt, sütött a nap, a fákon megmaradt néhány levél csodásan világított, mi pedig surrogva caplattunk az avarban. A nagy-Kőhegyet ugyan egy kicsit magasra tették, de némi szuszogás révén sikerült feljutnunk. A kilátás tényleg nagyon szép, és innentől már az út is barátságos Magyarkútig, a közbeeső pecsételőhelyig.
A kék jelzést nem régen festhették újra, mert remekül látható végig. Kivéve azt az éles bevágást Szendehely fölött, ahol a kápolnánál be kell térni az erdőbe. Az útvonaltérképből láttam, hogy az előző tekergők is elvétették ezt az elágazást (vagy csak a sárból volt elegük), és a velünk egyidőben arra járó másik túracsoport is rossz felé ment, de aztán végül rátaláltunk a helyes irányra.

Nagyszerű túra volt, habár a barátságos táv ellenére is jól elfáradtunk a végére.

Több kép a szokott helyen.

Újabb cserháti túra kutyabajjal

Szakasz: Becske - Romhány (18. sz. túra vége)
Időpont: 2010. október 23.
Résztvevők: Mariann, Sz. Kis Ági és Laci, Pálfi Ildi és Józsi, Királyék (Zita és Laci) + 3 kutya (Marcipán, Shellyke, Kócos)
Táv: GPS-szel 14 km, 13,4 km füzet szerint. A túrázással (sétálással) töltött idő tisztán 4 óra volt, és eközben 200m-es magassággal küzdöttünk meg összesen.

Noha a hét elején még fagyos hideggel és havazással ijesztgetett bennünket a meteorológia, még a nap is ki-kibukkant újabb, a hosszú kihagyás miatt lightosra tervezett cserháti túránk idején.

A szokásos csoportkép elkészültét követően negyed tízkor indultunk Becskéről. Viszonylag hamar beértünk az erdőbe, és gyorsan megtapasztalhattuk, hogy milyen szorgos nép a miénk. Alig 10 perc gyaloglás után már serény munka zaja hallatszott, és vagy 5-6 ember vágta a fát (hűvös halomba). Ezt követően még vagy négy másik csapattal is találkoztunk, az egyik közülük a Büdös-tó-hegy  mellett pont egy éles jobbkanyarban úgy tarra vágta az erdőt, hogy ha Kis Lacinál nincs GPS, biztosan eltévedtünk volna jel hiányában.

A Cserhát (mellesleg a hegység nevét adó csúcs mellett is eljöttünk) a szokásosnál kissé barátságosabb arcát mutatta felénk, már ami a sarat illeti, mert ugyan így is volt néhány hely, ahol kisebb kerülőre kényszerültünk a pocsolyák miatt, a korábbról oly jól ismert dagonyákat ezúttal sikerült megúsznunk.

Az erdő viszont gyönyörű színeket mutatott, kár hogy a nap csak ritkán sütött ki.

A kutyák is roppantul élvezték a rohangálást, bár egyszer Shellykéről kissé elfeledkeztünk, és majdnem lemaradt. Ez épp ott volt Júliamajor környékén, ahol a vonat a szívbajt hozta ránk, ugyanis a túraúttól csak néhány tíz méterre volt a sínpár, viszont kissé lesüllyesztve, bokrokkal takarva, ezért észre sem vettük, csak a vonat váratlan csattogására kaptuk fel a fejünket.

A túravezető (áldassék a neve) előrelátó bölcsességének hála az erősebb emelkedőket felülről lefelé tettük meg, így aztán kellemes erdei sétában volt részünk.

Az út végét kisebb incidens zavarta meg, Marcipán ugyanis beszólhatott valamit a szarvasmarhatelep kerítésén belül acsarogva ugató, foxiszerű kutyának, csak azt nem vette észre, hogy a házőrző nyakán lógó lánc nincs egy szilárd ponthoz rögzítve, plusz egyszer csak elfogy a kerítés, és a telep harcias őre a nyitott kapun ki tud jönni. A kutyák közti heves összecsapást Zita pórázzal leadott két, jól irányzott csapása szakította meg, majd e sorok szerzője az Ági kezéből kikapott bottal elégtételt vett a csapatunkat ért sérelemért.










Marcipán vérző lábban kényszerült visszavonulni. Szerencsére már csak 2 és fél kilométerünk volt, az is betonon, házak közt, ezt saját lábán tette meg, bekötött manccsal.
A túra csúcsa Oszi esti halászléje volt. Megállapítottuk, hogy megérdemelne érte néhány pecsétet a füzetébe ...
(A túra összes képét a szokott helyen lehet megnézni.)

Pótvizsga 4. - Mi is jártunk a Nagyszénáson!

Szakasz: Piliscsaba - Zsíroshegy (- Solymár)
Időpont: 2010. április 17.
Résztvevők: Zita, Király Laci, Kata és Kócos
Táv: 12,3 + 4,5 km
Szintkülönbség: +552/-635
Átlagsebesség: 3,74 km
Teljes időtartam: 4,5 óra
Tiszta menetidő: kb. 4 óra





 
A hét közbeni esőzések miatt lemondtunk az eredetileg tervezett Nógrád - Katalinpuszta közötti szakaszról, mert nem akartuk, hogy a Cserhát hegység csak a sárról legyen emlékezetes. Helyette inkább választottuk az előző, húsvéti túránk útvonalának folytatását, amellyel számunkra is teljes lett a Dorog és Kóspallag közti szakasz.

A terv szerint egy könnyed vonatozással Solymárról negyed óra alatt eljutottunk volna Piliscsabára, és onnan vissza gyalog a Nagyszénás - Zsíroshegy Kék Túra szakasz megtétele után egy zöld jelzést követve jutottunk volna vissza a kiinduló pontra. Ez majdnem így is történt, csakhogy épp ezen a hétvégén végeztek valami pályafelújítási munkát a vasútvonalon, ezért Pilisvörösváron pótló buszokra szállva mehettünk csak tovább. Kócos rosszul (valójában sehogy sem) viselte a szájkosarat, de szerencsére senki nem követelte annak használatát, szelíd nézésével mindenki levett a lábáról. A későbbiekben is mindenkit meghódított út közben is, legyen szó nyugdíjasok tursitacsoportjáról vagy szüleiket sétáltató kisgyermekekről. Vonzotta továbbá a különféle kóbor ebeket a falvakban (most is elég hosszú utat tettünk meg házak között) és hangos ugatásra bírta a kerítés mögötti ház és gyártelepőrzőket.Maga a túra kellemes volt (leszámítva persze a már említett belterületi részeket). Már bent Piliscsabán élveztük a házak előtti kertek tavaszi színpompáját, különösen pedig egy hatalmas, csupa virág tulipánfa látványán csodálkoztunk el. Gyorsan el is tévedtünk egy kicsit, de sikerült nagyobb vesztség nélkül korrigálni. A falu utáni széles Kőrisvölgy és a Disznófő környéki tagolt, vízmosásos rész egyaránt tetszett, de azért kétségtelenül a Szénások vidéke volt a leglátványosabb - szó szerint is, hiszen nagyon szép látványt élvezhettünk fentről.

Nem véletlen, hogy Európai Diplomát kapott ez a hely (jelentsen ez bármit is). Úgy tűnik, a budapestiek is felfedezték maguknak ezt a helyet, no meg a tavaszi napsütés is csalogatóan hatott, mert nagyon sokat voltak a turista utakon. A Muflonitatóba alig bírtunk bejutni a pecsétért, annyian álltak sorban.

A Solymárig vezető út árnyas erdejét hamar felváltották a házak, és bizony meglehetősen monoton dolog volt a banduklás a meleg délutáni napsütésben vissza az állomásig, ahol a kocsit hagytuk.

Pótvizsga 3. - Négyesben a sziklák alatt

Szakasz: Dorog - Piliscsaba
Időpont: 2010. április 3.

Résztvevők: Zita, Király Laci, Király Andris, Kócos
Táv: 18,6 km

Szintkülönbség: +872/-745
Átlagsebesség: 3,84 km/h

Tiszta menetidő: 4 óra
Túra teljes időtartama:  4 óra 50 perc


A tavaly nagyszerű balatonfelvidéki túra meghozta a kedvünket a húsvéti kiránduláshoz, s mivel voltak (s vannak is még) elmaradásaink, hát kerestünk egy olyan útvonalat, amelyet egy autóval is teljesíteni lehet.
A Dorog - Piliscsaba szakasz ilyen, habár az előzetes szakirodalom-tanulmányozás nem sok jóval kecsegtetett. Nagy elődeink közül az Sz. Kis házaspár azzal fejezi be a Tekergőn a blogbejegyzését, hogy "nem ez volt az eddigi túrák legjobb része". Hörpölinék pedig a végén, vonatra várva így összegeznek: "ennél csak jobb jöhet".

Az átok, amely ezek szerint a Kék Túra ezen szakaszán ül kis híján minket is utolért, mert épp hogy csak elértük a Piliscsabáról Dorogra tartó vonatot. (Már az nem volt jó jel, hogy kétszer is sorompót kaptunk - a saját vonatunktól). Aztán pedig Dorog határában felmondta a szolgálatot a fényképezőgépem, így Andris iPhone-jával készítettük a fotókat. Ám a végére mégis minden jóra fordult, hisz azért mégiscsak elértük a vonatot, és az iPhone-os képekhez a pontos földrajzi helyet is hozzárendeli a készülék, így tulajdonképpen még értékesebb fotókat kaptunk.

Maga a túra is igen kellemesnek bizonyult, a kapaszkodók nem voltak túlságosan kemények, a Kesztölc feletti szakasz, amely a Sziklák alatti dűló nevet viseli kifejezetten kellemes volt a tavaszi virágokkal és a remek kilátással. Ugyancsak nem lehet panaszunk a kesztölc borból készült hosszúlépésre sem, amellyel húsvéti sonkás szendvicsünket egészítettük ki a klastrompusztai megálló alkalmával.

Igaz ugyan, hogy ezt a túra szakaszt a Forma1 monaco-i versenyéhez hasonlíthatjuk, annyit megy falun és városon belül, meg betonúton a túraútvonal, azért a múltkori sárdagasztás után ez a mostani kirándulás újra visszahozta a kedvünket. Még akkor is, ha ismét bedőltünk a jeleknek, és kissé eltévedtünk Piliscséven, végülis gyorsan megtaláltuk a helyes utat.
Kócos végigaludta az utat hazáig - sajnos én nem tehettem ...

(A túra útvonala és néhány további kép megnézhető ezen az oldalon.)

megegyeztünk abban, ennél csak jobb jöhet

Féltúra cuppogva, avagy a sár fogságában

Szakasz: Romhány - Felsőpetény
Időpont: 2010. március 15.
Résztvevők: Sz. Kis Ági, Zita, Mariann, Sz. Kis Laci, Király Laci, Király Andris, Marcipán, Kócos
Szintkülönbség: +328/-226


Úgy tűnik, a Cserhát nem szeret minket - s ha ez így megy tovább, ez fordítva is így lesz...

Tavalyi utolsó túránk Ősagárd és Katalinpuszta között eléggé rosszkedvűen ért véget, hiszen mindenki csupa sár lett a végére, különösen a két Laci, akik egyenesen beleestek a sárba. Ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy adunk egy újabb esélyt a Cserhátnak, hogy mutassa meg a szebbik arcát. Hát nem sikerült neki.

A romhányi kerámiagyártól indultunk, és tényleg csak egészen kicsit tévedtünk el a faluban  városban (nem tudom a közigazgatási státuszát, de nehogy sértődés legyen). Egész jól haladtunk az elején, és a napsütés is biztatónak ígérkezett a csípős szél ellenére. Eleinte csak a hófoltok emlékeztettek az épp csak elmúlt télre, hamarosan azonban előjött az előző túráról már ismert feeling: bakancsunk alatt cuppogni kezdett a sár.

A kutyákat persze nem zavarta, de valószínűleg ők ketten voltak csak ezzel így. Ám összességében nem lett volna túlságosan vészes a helyzet: kicsit csörtettünk az út menti erdőben, botladoztunk a levágott és otthagyott ágak közt, de azért valamennyire haladtunk is.

A fordulatot az hozta, hogy elértünk egy tisztásra, amely a fakitermelés központja volt, és innentől kezdve egy olyan úton kellett volna mentenni a Felsőpetényig hátralévő kb. 4 kilométert, amelyen az erdőgazdaság nehéz járművei mozogtak ez előző hetekben. Viszonylag gyorsan világossá vált számunkra, hogy a mélyen feltört, laza, agyagos talajon kilátástalan előre jutni.

Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk átvágni az erdőn - a térkép szerint a közelben volt egy földút, amelyik a faluba vezetett. Eléggé meg kellett küzdenünk, hogy elérjük, s mikorra megtaláltuk, nagy volt a csalódás: két méteres partok között sárga agyadagonya vonult végig. Mit volt mit tenni, a parton folytattuk nehéz utunkat, és nagy nehezen elértük Alsópetény határát. Még átvágtunk egy sűrű bokroson és leereszkedtünk a faluba.

Dél bőven elmúlt már, mire megérkeztünk, és el kellett dönteni, hogy nekivágunk-e még a hátralévő közel 12 kilométernek. Ahhoz valójában senkinek nem volt kedve, hogy tovább folytassuk a sárdagasztást, vagy a járatlan erdőben való kóborlást, de a betonúton való bandukolás sem látszott igazán vonzónak. Ráadásul semmiféle tömegközlekedési lehetőség nem adódott Romhányba vagy Ősagárdra eljutni valamelyik otthagyott kocsihoz.
Végül találtunk egy helyi erőt, aki 15 éves sárga Audijával átvitte a két sofört Romhányba. Közben a többiek elindultak az országúton Felsőpetény felé. Itt találkoztunk, és le is zártuk a túrát.

Romhány és Becske között a Cserhát javíthat, az erdőgazdasági nehézgépek pedig monnyanak le!